Legalábbis az öt éve váratlanul csődbe ment amerikai cégóriás esetét említette Neelie Kroes, az Európai Bizottság távközlési biztosa, amikor az európai telekommunikációs szektor helyzetének súlyosságáról beszélt. Az EB úgy gondolja, hogy az amerikai és ázsiai piac mögötti kullogásnak egy reformtervezettel lehet véget vetni, amely szerint teljesen el kellene törölni a roamingdíjakat, ezáltal átalakulásra ösztönözve a vállalatokat és egyben az egész mobilpiacot is. A bizottság évek óta szajkózza a témát, mintha nem látna semmilyen más megoldást Európa felrázására.

Bár a bizottság 2007 óta már így is 80 százalékkal csökkentette a roamingdíjakat, a teljes eltörlésig nem akarnak megállni. Viszont ha ezt a forrást teljesen elvágnák, a szolgáltatóknak egyéb lehetőség után kell kutatniuk, amelyekkel a bevételi hiányt pótolni tudják. Az Európai Bizottság pedig éppen ezt várja el tőlük, ugyanis a bizottság szerint az európai távközlési piacot elavult üzleti modellek működtetik, ami hosszú távon már nem fenntartható. Ezen felül pedig az amerikai és ázsiai konkurenciával folytatott küzdelemben való alulmaradás félelme is arra ösztökéli a regulátorokat, hogy a lehető leghatásosabb módon kavarják fel az állóvizet az európai cégek körül.

Kroes úgy gondolja, hogy a csökkenő árak hatására a kereslet is megnő, így a vállalatok nem esnének el bevételtől, ráadásul a javaslatában megjegyzi, költséghatékonyabb beruházási módszerekkel is be lehet tölteni a költségvetési lyukakat. A növekedés eléréséhez pedig a konszolidációt javasolja, ugyanis szerinte túl sok szolgáltató van jelen a piacon, ellenben az amerikaival, ahol négy cég fedi le a teljes, európai méretű mobilpiacot. Az európai  távközlési piac hanyatlására a kontinens utolsó zászlóshajójaként emlegetett Nokia végzetes példáját hozza fel, pedig ha körülnézünk a tengerentúlon, nem is egy hasonló esetet találhatunk (Blackberry, Motorola). Szinte ironikus, hogy Kroes épp az USA-t említi, mint követendő példát, miközben a szintén amerikai Lehman Brothers csődjét hozza fel elrettentő példaként.

A fő gond most is az, hogy az EU-ban megszokott módon az elmélet látszólag jó megoldást kínál, miközben a valóságos problémákkal kevésbé képes kalkulálni. Az egyes tagországok gazdasági helyzete és adókörnyezete közti különbségeknek köszönhetően egy felülről érkező szabályozás következményei nem mindenhol lennének ugyanolyanok. Az EU e tekintetben továbbra se lehet Egyesült Államok.

A változásokat elszenvedő cégek többsége valószínűleg olyan válaszlépésre kényszerülne, amely nem biztos, hogy a fogyasztók előnyére válna. Ahhoz például, hogy a szolgáltatók finanszírozni tudják a többmilliárdos hálózatépítési projekteket, kénytelenek tarifát emelni.
Többen is arra gyanakszanak, hogy az erőltetett menetben haladó uniós tervezetkészítés a 2014-es EP-választással áll szorosabb kapcsolatban. Egy felülről érkező, a költségvetés átalakítását szorgalmazó szabályozás a befektetőket is elijesztheti, ami a tőkepiaci növekedésnek is keresztbe tehet.

Igaz, a lemaradás leküzdése ellen nem lenne kedvezőtlen némi változás a szektorban, de minden bizonnyal nem egy elsőre átgondolatlannak tűnő, radikális lépésben kellene keresni a megoldást, hanem inkább a hosszú távú fejlesztések és beruházások jelenthetnek választ a kérdésre.